"És kitaláltam.
Mikor a menyországból kiebrudalták a pártos angyalokat,
Itt kezdték jövobeli lakásokat, a poklot, ásni;
Azonban itt nem boldogúlván,másfelé fordultak.
Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikertelen munkában,
Izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejérol."


Petőfi Sándor : Útirajzok

A Baradla barlang az UNESCO Természeti Világörökség részét képező felszín alatti világ legjelentősebb képviselője.
A Baradla - Domica barlangrendszer eddig ismert szakaszainak hossza összesen: 25 km.
ebbol 5,6 km Szlovákiában található Domica-barlang.

A Baradla levegőjének hőmérséklete állandó: 10,5 - 11,0 ^oC, a téli hideg és a nyári meleg hatása csak a bejáratokhoz közeli termekben érezhető.
A levegő relatív páratartalma: 95-100%.

A több bejárattal nyíló Baradla nemcsak a térségnek, de hazánknak is legkiemelkedobb -- legrégebben kutatott, legismertebb, leghosszabb, képződményekben leggazdagabb -- barlangtani értéke, amelyet a múlt században a világ második, 1965-ben a nyolcadik, 1969-ben a tizennegyedik, 1973-ban a huszadik leghosszabb barlangjaként tartottak nyilván. Napjainkban már a világranglistán ugyan háttérbe szorult, de aktivitása, hossza és cseppkődíszessége alapján, a mérsékelt égövben még mindig első helyen áll.

A Baradla név feltehetően szláv eredetű, s a sziklaszirtet jelentő (bradlo) szóból származik. Ez a kifejezés ma is élő földrajzi név Szlovákiában.
A barlang ősidők óta nyitott természetes bejárata Aggtelek határában messziről látható, a több mint 50 m magas sziklafal tövében nyílik. A barlang, illetve a bejárat előtere mintegy hétezer éve rövidebb-hosszabb ideig védelmet-menedéket nyújtott elődeinknek. Az ásatások során előkerült több ezer lelet legnagyobb része a csiszolt kőkorból való, köztük kőből és állati csontokból készített használati eszközök, valamint számos ép, az úgynevezett bükki kultúrához tartozó vonaldíszes cserépedény található. A hat-hétezer évvel ezelőtt élt ember e vékony falú, gömbölyded, formás edényeket kézzel, korong nélkül készítette, a vonaldíszeket csontfésűvel karcolta, s a rovátkákat fehér, sárga vagy vörös festékfölddel színezte. Sajnos mára már alig észlelhetok azok a cölöpnyomok, amelyek bizonyítékul szolgáltak arra, hogy a csiszolt kőkor embere a nyirkos, hideg levegő ellen védekezve a barlangban kezdetleges kunyhókat épített. Számos lelet került elő későbbi időkből is, így nevezetesek a korai vaskor -- időszámításunk elott 500 - 1000 évvel ezelőtti úgynevezett hallstatti kultúra -- emberének arany ékszerei, egy csaknem teljes harci felszerelése, valamint bordás, kiemelkedő bütykökkel, csavart díszekkel ékesített, grafitporral fényesített cserépedényei. Ebből akorból való a barlang Csontház-termében talált temetkezési hely is, ahol 13, hasa alá húzott térddel, arccal lefelé, tarkóján nagy lapos kővel takart csontváz mellett növénymagvakat is találtak.

Napvilágra kerültek a történelmi időkből származó leletek is, amelyek segítséget nyújtanak az emberi kultúra fejlődésének nyomon követéséhez. A barlangot és az ott látható hófehér cseppköveket először -- bár név nélkül és téves helymeghatározással -- G. Wernher 1549-ben Baselben megjelent munkájában említette. E néhány sort többen is átvették, s közel 200 éven keresztül az egyetlen írásos információ volt a barlangról. A tévedésre Bél Mátyás hívta fel a figyelmet 1742-ben Bécsben megjelent híres földrajzi munkájában, a Notitiában, de a barlangról ő sem adott bővebb leírást. A Gömör vármegyéről szóló kéziratában (1749) pedig nemtörődömséggel vádolta az embereket amiatt, hogy e hatalmas barlangot még senki nem tárta fel. Bár tudjuk, hogy az 1700-as években több neves személy -- köztük ifj. Buchholtz György természetkutató és Gvadányi József író is -- járt a barlangban, de munkájukban a látogatásról csak említést tettek. Az első bővebb leírás 1781-ben német nyelven az Ungrisches Magazinban, majd magyarul 1788-ban az iskolai oktatás számára írt Hármas kis Tükör című könyvben "Az Tsudálatos Baraglya" címen jelent meg. Az 1700-as évek végétol egyre gyakrabban látogatott barlang történetének különleges állomása az 1794. esztendő, amikor Sartory József elkészítette első felmérését, Farkas János pedig első részletes leírását. Sajnos mindkét munka eredetije elveszett, de Sartory térképéről egy másolat az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárában megtalálható. E rajzot, a világon a legelső,mérnök által készített barlangtérképeként tartjuk számon. 

A barlang részletes leírása és nyomtatásban is megjelent térképe végül is Raisz Keresztélynek, a vármegye földmérojének köszönheto (1807). Őt nemcsak a hivatali, de a barlangi munkában is követte Vass Imre, aki 1825-ben kihasználta azt a lehetoséget, hogy az addigi végpontot jelento Vaskapunál a patak vizének szintje - az évek óta tartó szárazság következtében - lesüllyedt. A szoroson átjutva feltárta a barlang főágát, egészen a ma Színháznak nevezett teremig. A barlangot és a felette húzódó felszínt feltérképezte, a barlangról mindenre kiterjedo részletes leírást készített. Munkája a térképek mellékletével együtt 1831-ben jelent meg nyomtatásban magyarul, majd német nyelven is. Vass sikeres munkásságát nem követte a barlang látványos fejlődése. Bár a Baradlát 1835-ben felkereső angol utazó, John Paget arról számolt be, hogy az hazánkban, sőt külföldön is ismert kirándulóhely, de megóvásáért keveset tesznek.

A barlang első kiépítését József nádor látogatása alkalmából 1806-ban végezték el. A bejáratot és a nagyobb szűkületeket kirobbantották, a patakon hidakat, pallókat helyeztek el. Az 1860-as években a barlang a bérlőktől a közbirtokosság kezelésébe került. A megrongálódott utakat, hidakat ugyan kijavították, de jelentős változás csak akkor következett be, amikor 1881-ben a barlangot a Magyarországi Kárpát Egyesület gondjaira bízták. Még abban az évben felépült a mai Magyarország első menedékháza az aggteleki bejáratnál. Ugyanakkor Münnich Kálmán felmérte a barlangot, s éveken át tartó szervezett munka eredményeként megújultak a hidak, járdák, elkészült a Münnich-átjáró és a Vörös-tói lejárat 1896-ban. Siegmeth Károly népszerűsítő cikkei, könyvei, előadásai, Divald Károly 1890-től megjelenő fényképei és 1897-től kiadott képeslapjai hatására jelentősen megnövekedett a barlang látogatottsága. A Baradlát az 1830-as években mintegy kétszáz ember kereste fel évente, ez a szám a századfordulón már meghaladta az ezret. A világháború a Baradla életében is változást eredményezett. Vezetőjének hősi halála után a terület sokáig gazdátlan volt. 1922-ben régóta várt esemény következett be, miután Kaffka Péter a jósvafői végponton továbbjutott, s mintegy 500 m hosszú új szakaszt talált. Az idegenforgalom rendezését és fejlesztését csak a húszas évek végén kezdeményezték. Ekkor készült el a jósvafői kijárat, valamint a ma is használatos több mint száz híd is. A legnagyobb változás akkor következett be, amikor kiépítették a villamos hálózatot és 1935-ben kigyulladt a fény a látogatott szakaszokban. Ez a Kessler Hubert irányította, azidoszak a Baradla fénykora.

A felszín alatti fejlesztések mellett a turisták fogadására megépült az aggteleki Barlang-szálló és a jósvafői Tengerszem-szálló. Sétaút létesült a Tengerszem-tó mellett. A II. Világháborút követően a felújított barlangot több évtizeden át a B.A.Z. Megyei Idegenforgalmi Hivatal üzemeltette, majd 1984 óta a természetvédelem a gazdája. Az Aggteleki Nemzeti Park leglátványosabb természeti kincsét legtöbben -- majdnem 250 ezren -- 1978-ban keresték fel. Ez a szám 1991-ben 150 ezer alá csökkent, majd egy lassú emelkedést mutatva 1996-ban már meghaladta a 170 ezret.

A Baradla-barlang nagyrésze a mintegy 230 millió évvel ezelőtt keletkezett középső triász korú, úgynevezett wettersteini és steinalmi világosszürke mészkőben, a jósvafői szakasz pedig fekete-sötétszürke gutensteini mészkőben alakult ki a felszínről a mélybe jutó vizek oldó és koptató munkájának eredményeként.

Az Aggtelek és Jósvafő községek között húzódó 6,6 km hosszú főág egy felszín alatti patak medre. A kanyargó, színlőkkel tagolt sziklaalagút átlagosan 10 m széles, 7-8 m magas, néhány helyen hatalmas teremmé szélesedik, máshol a leszakadt kőzetblokkok törmelékhegyeket alkotnak.

A főághoz több mellékág csatlakozik, legjelentősebb a már említett Domica-barlang, továbbá a Hangverseny-terembol induló Styx-ág (2644 m) vezet, a Retek-ág (3820 m), a Törökmecset-ág (1054 m), valamint a Róka-ág (484 m).

Az Aggtelek határában fekvő Acheron-víznyelőből eredő Acheron-, a Domica felől érkező Styx-patakok, valamint a többi oldalágból érkező vízfolyások egyesült vize ma már csak árvizek idején -- egy évben csak néhány napon át -- folyik végig a főágban. A víz a barlangban található nyelőkön át a 30-40 m-rel mélyebben húzódó alsó-barlangokba tűnik el. Víznyomjelzéses vizsgálat alapján ismert, hogy egymástól függetlenül két alsó szint létezik, melyek közül az 1 km hosszú Rövid-Alsó-barlangot a kutatóknak 1982-ben, a víz leszivattyúzásával sikerült feltárniuk. A járatokat a csepegő vizek mésztartalmának kicsapódásával keletkezett változatos nagyságú, színű és formájú, egyedülálló látványt nyújtó cseppkőoszlopok, függő- és állócseppkövek, cseppkőlefolyások, zászlók díszítik. A folyó vizek pedig cseppkőmedencéket, mésztufagátakat hoztak létre. A barlang számos barlanglakó (kizárólag barlangokban élő) és barlangkedvelő (csak időszakosan ott-tartózkodó) élőlénynek nyújt életteret. Bár az élővilág kutatása már a múlt század közepén megkezdődött, az első átfogó eredmény Dudich Endre nevéhez fűződik, aki 1932-ben Bécsben megjelent munkájában 262 fajt említ (ez a szám ma már megközelíti az 500-at). Közülük kiemelkedő jelentőségű a kizárólag a térség barlangjaiban élő magyar vakfutrinka (Duvalius hungaricus), legjellegzetesebb barlanglakónk, a szemercsés vakászka (Mesoniscus graniger), a barlangról elnevezett aggteleki vakbolharák (Niphargus aggtelekiensis), valamint az a gilisztafaj (Allolobophora mozsariorum), melyet mindeddig csak a Baradla Rövid-Alsó-barlangjában találtak meg. A barlangot csak időszakosan felkereső állatok közül legismertebbek a különféle denevérfajok.